Indiai mércével mérve "rövid", 8 - 9 órás vonatozással jutottunk el Delhiböl Bharatpurba. A pályaudvartól félórás útra van a park bejárata. A közelében néhány szintes panziók épülnek az egyre növekvõ turizmus kiszolgálására. Mi a legolcsóbbat választottuk ki, s mivel már este volt, csak másnap reggel indultunk a rezervátum megtekintésére.
 

A védett területet csaknem három méter magas kõkerítés különíti el a mellette elterülõ, egyhangú rizstábláktól. A Magyar Madártani Egyesület ajánlólevelével magabiztosan lépkedtünk a pénztár felé. De így is csak félórás huzavona után juthattunk be a parkba, igaz, mindössze egy rúpiáért, ami három forint.  A park területe 29 négyzetkilóméter. 1950-ben lett rezervátum és 1983 óta nemzeti park. Középsõ részén 11 négyzetkilóméteres tórendszer terül el, amelyet a Gambhir és Banganga folyók táplálnak. E vidéken a nyár igen forró (35 - 45 Celsius-fokos), télen pedig nagy a hõingadozás (a legalacsonyabb hõmérséklet 5 Celsius-fok, a legmagasabb 35 Celsius-fok). A csapadék évi mennyisége 650 - 700 milliméter.

Indulás elött néhány barátságos szót váltottunk az õrökkel, majd nekivágtunk a földútnak a Shiva-templom irányába. Elõször sötét láperdõn haladtunk keresztül, ahol a fák támasztógyökereiken álltak a vízben. Az útról szinte lehetetlen volt letérni. A szúnyogok csapatostul támadtak ránk.
Az errefelé igen gyakori babul fákat karvastagságú, tüskés liánok sûrû, kusza hálózata köti össze. Az aljnövényzet rendkívül dús, itt - ott szúrós sással keveredik.

A láperdõt helyenként egy-egy magasabban fekvõ, száraz, homokos dombhát szakítja meg. Ezeket kisebb bokrokkal tarkított fûtenger borítja. Ide még a monszun idején több méterrel megemelkedõ vízszint sem ér fel. A tavaszi idõszakban viszont a láperdõ szinte teljesen kiszárad.

A park belseje felé haladva a láperdõ fái egyre kissebbednek, majd cserjés-nádas-gyékényes terület következik. Nyílt víztükör csak kisebb foltokban látszik. A nagyobbik részt a vizinövények úszó levelei, tündérrózsa, békalencse borítják. A tavakat természetes töltések és kis szigetek tarkítják, amelyeken elszórtan óriás fák állnak. Továbbhaladva az úttól szinte karnyújtásnyira gólyatelep tûnt fel. A tucatnyi fa mindegyikén harminc - negyven fészek volt, s bennük három - négy fióka kuporgott. Szüleik a turistáktól csöppet sem zavartatva nyugodtan etették õket. Ebböl a gólyafélék családjába tartozó fajból, a foltos tantaluszból több mint ezer pár fészkel itt.

Kissé távolabb kormorántelepet láttunk. A madarak kisebb csoportokban elkülönültek egymástól, hiszen más - más fajt képviseltek. A nagy kárókatonákat könnyû volt felismerni. Nem messze tõlük kis kormoránok és a csak Dél-Ázsiában elõforduló indiai kormoránok fészkeltek. Az utóbbiak nagyon hasonlítanak a kis kormoránokhoz, de a csõrük alatt fehér helyett sárga folt van.

A kormorán telep mellett van a kócsagok, a kanalas gémek és az íbiszek birodalma. A fehér madártelep több száz méter hosszúságban húzódik a park fõútja mentén egészen a Shiva-templomig. Néhány szürke és vörös gém is csatlakozott a kócsagokhoz és íbiszfélékhez. Érdekes, hogy a tantaluszoktól és a kormoránoktól eltérõen ezek a madarak jobban elviselik más fajok jelenlétét. A fehér íbisz egyébként kísértetiesen hasonlít az egyiptomi szent íbiszre, jóllehet ennek tiszta fehér a tollazata, fekete a nyaka és a feje, s hajlott ívü a csõre.

Ha létezik fehér nyakú gólya, akkor lennie kell fekete nyakúnak is. Ez utóbbi azonban kevésbé hasonlít rokonaira. Azoknál jóval nagyobb testü, nagy, vaskos csõre van és a repülése is kissé esetlennek tûnik. Kékesen árnyalt fekete tollazata és vörösen ízzó lábai viszont nagyon szépek. Ebböl a madárból is csak egy-két pár él a parkban.

(folytatás)